Jantyik Mátyás munkássága

Jantyik Mátyás
(Békés, 1864. május 10. – Békés, 1903. október 16.)

   Nem tartozott az ismert festők közé, hiszen rövid élete csupán a pályára való felkészüléshez adott lehetőséget. Jantyiknak sem jutott osztályrészül más, mint oly sok kortársának, akik a magyar festészet megteremtésében az úttörők hálátlan szerepét vállalták, mert nem jutott el soha tehetségének teljes kibontakoztatásához, s csaknem a feledés homályába merült munkássága.

   A Jantyik család első Békésen letelepedő tagja a művész nagyapja volt 1805-ben. (A család a 18. század közepén került Békéscsabára). Béresből lett városszolga, majd 1846-ban bírónak is megválasztották, vagyonával támogatta az oktatásügyet, az egyházat. Jantyik Mihály, a művész édesapja ifjú korában építészi tanulmányokat folytatott, de később megmaradt a gazdálkodás mellett. Ő építtette Békésen a római katolikus temetőkápolnát. A család jelentős vagyon gyűjtött, melyből komoly adományokkal segítette a katolikus egyházat. Szorgalmas, vallásos életük révén a város köztiszteletben álló polgárai közé tartoztak.

   Jantyik Mátyás 1864. május 10-én született Békésen, édesanyja Molnár Julianna. A festő édesapja, Jantyik Mihály hamar észrevette fia festői hajlamát. Jantyik Mátyás elemi tanulmányait, majd a gimnázium hat osztályát Békésen végezte (a községben ekkor még csak hatosztályú gimnázium volt). A család – gyakorlatias lévén – ragaszkodott ahhoz, hogy a gimnáziumot befejezze, de Jantyik a művészeti tanulmányok elkezdését tartotta fontosnak. Az egyezség végül is megszületett, az apa hozzájárult, hogy Pestre a mintarajziskolába menjen, de közben magánúton végezze el a gimnáziumot. Jantyik már a nyári szünidő alatt megkezdte felkészülését első mesterénél, Orlai Petrich Sománál, aki egy Esztegár László által idézett levélben (Művészet, 1903. 6. szám) a következőket írta tanítványáról:
„Pár nap előtt kapott levelére van szerencsém válaszolni, hogy kedves fia egész szorgalommal rajzol, ugyannyira, hogy gyakran kell intenem, miként mozgásra is fordítson időt, ne-hogy az egészsége megromoljék. Feljövetelekor a helyes és értelmes rajzról fogalma sem volt, most azonban ítéletet bír hozni afelett, tudja, hogy a rajz nem puszta érzésen alapul, hanem az emberi fej alkotásánál bizonyos szabályok vannak, miket a rajzolásnál szem előtt kell tartani. És ezt ő felfogja és örül, ha valamiben felvilágosodik. A művészet technikájához van tehetsége, hogy szellemibb részhez, az önálló alkotáshoz lesz-e, az később válik még meg, mert addig, míg a rajzot jobban nem bírja, ha vannak is eszméi, nem tudja őket kifejezni. Várjuk meg tehát amíg oda jut.”

A budapesti országos Mintarajz Tanodában és Rajztanár Képezdében 1879 őszén kezdte meg művészeti tanulmányait. Az iskola újdonsága volt, hogy élő modellek alapján festettek, rajzoltak. Három éven keresztül – amíg itt tanult – a kiváló növendékek közé tartozott. Kiemelkedő rajztehetségére az iskola falain kívül is felfigyeltek és nemcsak Szana Tamás – első méltatója –, de olyan nagy mesterek is, mint Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Jankó János. Ez utóbbi támogató közreműködésének köszönhető, hogy Jantyik első rajza már 1882-ben megjelent az Üstökös című lap címoldalán (1882. év 1. szám). A 80-as évek közepétől ennek a lapnak lett állandó munkatársa. Illusztrációin a népi életből vett jeleneteket, magyar történelmi eseményeket rajzolt, de szívesen és tehetséggel nyúlt a humor eszközeihez is.

   1883-ban rövid római tanulmányút után, szülei anyagi támogatása mellett megérkezett Párizsba. Pontosan nem állapítható meg, hogy mennyi időt töltött Párizsban. Magántulajdonban őrzött 27 levelének egy része keltezés nélkül, többségük 1885-1887 között íródott, tehát 1887. júliusában még Párizsban tartózkodott. Először egy kis hotelben lakott a Rue Navarin 8 szám alatt, majd sikerült műtermet bérelnie a Rue de Bernen, később a Rue de Naples-n. Párizsban írt leveleiben elsősorban saját anyagi helyzetéről számol be. Állandóan visszatér annak bizonygatására, hogy nem haszontalanul költi a család pénzét. Még 1887, május 25-én kelt levelében – hazatérése előtt és az első szalonbeli és otthoni siker után is azt írja: „…Nekem egyebet nem adhatnak mint azt, hogy kisegítenek addig, ameddig elérem azt az időt, hogy nem lesz szükségem tanulásra s akkor olyan vagyonom van, hogy nem viszi el sem az árvíz, sem pedig a szárazság nem árt neki.” Az otthonról kapott kevéske pénzt saját keresettel próbálta kiegészíteni. Megrendelőket keresett, de nem sok sikerrel járt, mivel egy-egy kép megfestéséhez igen hosszú felkészülésre volt szüksége, így a határidőből mindig kicsúszott. A levelek alapján arra lehet következtetni, hogy ezek a képek arcképek voltak, mégpedig békési paraszt-emberekről, emlékezet után készültek. A megrendelőkre vonatkozó információk nem szerepelnek a levelekben. Így csak arról az egy családról tudunk, amelyhez baráti kapcsolat fűzte. A Sainville család pénzkölcsönökkel is segítette, általuk bejuthatott az előkelőbb körökbe is. Közbenjárásukkal megismerkedett egy roueni műkereskedővel, aki számos megrendelést adott neki, főként Courbevaux környékét ábrázoló tájképekre, békési parasztportrékra, de festett csendéletet is. A képek közül csak egyet ismerünk, egy békési parasztasszonyt ábrázolót. A kép és levelei alapján arra következtethetünk, hogy ezek a képek a francia „új” stílus, az impresszionizmus hatására készültek. Ez a festésmód azonban csak az 1890-es évek második felében és végén jelentkezik erőteljesebben művészetében.

   Párizsban a Julian akadémián tanult, ahol Jules Lefébre volt a mestere. Közben rendszeresen járta a múzeumokat, tanulmányozta a nagy mesterek műveit. Zárkózottsága, önbizalomhiánya távol tartotta a zajos művészélettől. Párizsban Munkácsy pártfogását élvezte, aki meghívta műtermébe, ahol együtt dolgoztak, és tanácsokkal látta el. Már ekkortájt foglalkoztatták nagy kompozíciók is. Számos vázlatot készített a walesi bárdokat ábrázoló képhez, amit aztán sosem festett meg.
   A pályakezdés időszakában, 1885-ben festette első nagyméretű festményét. A Délben című képhez 1884-ben – rövid békési tartózkodása alatt – számos vázlatot készített. Az aratási munka közben megpihenő parasztokat ábrázoló kép a részletek aprólékos megfestésében, az arcok karakterisztikus rajzában a Bastien Lepage-i realizmus és Munkácsy hatását mutatja. A képet elküldte a Képzőművészeti Társulat 1885. évi kiállítására is, ahol nagy sikert aratott. A társulat következő évi kiállítására Laokoon című kisebb festményét küldte el, szintén Párizsból. Közben rendszeresen küldött képeket a párizsi Salonba is, de csak az 1887-es kiállításon szerepelt „Une téte de mendiant” című képével.

   1888-ban hazatért Békésre, és a murvahelyi dűlőben – ma Muronyhoz tartozik – található családi birtokon, a magtárépületben rendezte be műtermét. Ebben az évben szerepelt a társulat kiállításán az akkor a békési bank tulajdonában lévő fejtanulmánnyal és férfiarcképpel. Feltehetően ekkor festette békési városképét is, és a jelenleg lappangó képek közül a békési árvíz pusztításait bemutató festményeit, továbbá egy vallásos témájú művet Mária Magdolnáról.
   1888-1894-ig nem festett, csak rajzolt. Vázlatokat, tanulmányokat tervezett kompozíciókhoz, illusztrációkat a Vasárnapi Újság számára és „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben” című munka köteteihez. Témái igen széles skálán mozognak, az egyszerű viselet-rajzoktól, a népi élet jellegzetes hétköznapi és ünnepi alkalmainak ábrázolásán át a városi és politikai élet aktuális eseményeiig. A Vasárnapi Újság számára katonai témákat is feldolgozott, önkéntes katonai szolgálata alatt a brucki (1889), a pécsi (1892) és a kőszegi nagy hadgyakorlatokat. Rajzai közül kiemelkednek nép életkepei, a megfigyelés finomságával, a jellemábrázolás mélységével, biztos kompozíciójukkal, logikus felépítésükkel.

   Úgy tűnik, az említett évek a feltöltődés évei voltak Jantyik számára, hiszen 1895-ben ismét festőként jelentkezik. Szabadka város pályázatára készíti és küldi el első történelmi festményét: „Szabadka város szabad királyi várossá nyilvánítása 1779-ben”. A pályázatot el-nyerte, aranykoszorúval tüntették ki, és a képet bemutatták a millenniumi kiállításon is. Patetikus hangvételű kompozíciója a német-osztrák történelmi festészet hatása alatt készült. A komponálás módjában Adolf Menzel hatására ismerhetünk. A színek alkalmazásában pedig Whistlert követte. Portrék egész sorozatát festi ez idő tájt, elsősorban családja tagjairól, ismerőseiről, de megrendelésre is. A portrék egy csoportja erősen idealizált arcvonásokkal, a reprezentatív portré igényével készült. Ilyen a békési községháza megrendelésére festett, a fiatal Kossuth Lajost ábrázoló kép, amely a 20. század második felében történt teljes körű restaurálás után jelenleg a békési Városháza nagytermében látható.
   Másokon a lélektani ábrázolás mélysége, az erőteljes realizmus fogja meg a szemlélőt, mint a Kocsor F. Mihályt vagy az idős parasztférfit ábrázolón. A 90-es évek vége felé pedig számos olyan arcképet – főként nőket – fest, ahol kísérletet tesz a fény színeket, formákat módosító hatásának megjelenítésére is. Az arcok formáit elmossa, a színek élénkebbé válnak, a kép élettel telítődik (Párizsi nő, Fátyolos nő, Női arckép).

   1897-ben hosszabb kis-ázsiai utazást tesz, melyről írásban is beszámol a Vasárnapi Újság 1903-as egyik számában. Konstantinápolyban II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírját, majd a Bosporus kis-ázsiai oldalán végig utazva, Iszmidben Thököly sírját is felkereste. A keleti világ pezsgő életének, az egzotikus táj és éghajlat hatása alatt festette impresszionista fel-fogású kis-ázsiai sorozatát. Kisméretű, fénytől vibráló, finom festékpászmákkal készült képei közül csak kettőt ismerünk, az Iszmidi főutca és a Thököly sírja című műveket. Ehhez a sorozathoz kapcsolható a Pesti utcarészlet, a Vonaton, az említett arcképek, a murvahelyi dűlő házairól festett kép, tanúskodva arról, hogy a párizsi ismeretek beépültek munkásságába, sej-tetve azt az irányt, amely a kiteljesedés felé vitte volna.

   A hazai kiállításokon 1897-ben Az eke mellett, 1899-ben a Napszámos, a Bosporus mellett és a Búzaszentelés című képekkel szerepel újra. Nem véletlen, hogy a kis-ázsiai sorozat képeinek értékét, újszerűségét nem vették észre, annál nagyobb figyelmet kapott a Búzaszentelés. A millenniumra való készülődés a magyar stílusról alkotott koncepció jegyében zajlott. A közvélemény által elfogadott Pulszky-féle álláspont szerint a magyar nemzeti stílusnak az ősihez kell kapcsolódnia. Az ősit, a nemzeti karaktert pedig a nép őrzi meg. Ez ad magyarázatot arra, hogy a népi életkép festőink körében még a század végén is kedvelt téma volt. A kép sikerének másik összetevője, hogy Jantyik ezzel a festményével jellemábrázoló képességének csúcsára jutott, s így a Búzaszentelés számos hibája ellenére az életmű egyik legjelentősebb darabja. A millenniumi ünnepségekhez kapcsolódott az a nagyszabású pályázat, amelyet az Országház külső és belső díszítésére dolgoztak ki. 1898-ban két vázlatával Jantyik a főrendi ülésterem díszítésére kiírt pályázaton megnyerte a pályakoszorút és a kiviteli megbízást.

   Az Országház falképeihez számos tanulmányt készített. 1900-ban a mű kivitelezésére Pestre költözött. Két évvel később e két munkájáért Lotz Károly a róla elnevezett jutalmat is Jantyiknak juttatta. A képek 1901-ben kerültek helyükre, az elnöki széksor mellett két oldalon, balra Az Aranybulla kihirdetése, jobbra a Vitam et Sanquinem (Moriamur). A neobarokk kompozíciók jól illeszkednek abba a festészeti programba, melyben a történeti témák szerepe a keresztény állameszme diadalának megjelenítése volt. 1902-ben még egy nagy utazást tett Angliában. Ugyanebben az évben nagyobb műtermet bérelt ki a Gellérthegyen a művészházban, hogy régebbi nagy terveit megvalósíthassa. Betegségei miatt azonban már csak két képre futotta erejéből. A Képzőművészeti Társulat 1903. évi tavaszi kiállításán szerepelt utoljára egy vallásos témájú képével, amely Krisztust ábrázolja a keresztfán. E műve ma már a békési katolikus templomban látható hajdani mestere, Orlai stációképei mellett. Másik képe a Vaskapu ünnepélyes megnyitását örökítette meg.

   1903 májusában Jantyik Mátyás végleg hazatért Békésre, és a családi gondoskodás ellenére október 16-án, 39 éves korában meghalt, nagy részvét mellett temették el. Halála után a Köröshát utcát, ahol szülőháza még ma is áll, tiszteletére róla nevezték el. A békési múzeum 1971-ben vette fel Jantyik Mátyás nevét.

   Jantyik korai halála megakadályozta tehetsége igazi kibontakozását. Egész munkásságán jól felrajzolható kettősség vonul végig. Egyik egy igen határozott realizmusra való törek-vés, ami részben iskolázottságának, de főként Munkácsy erős hatásának köszönhető. Korabeli méltatói ezt emelték ki érthetően, hiszen ez kapcsolódott leginkább a hazai polgári konzervatív szellemiséghez. A másik az impresszionizmus eredményeinek felhasználása, a századvég modern törekvéséhez való kapcsolódás. Ez a törekvés – ha bátortalannak tűnik is – megelőzte a nagybányaiak tevékenységét és ily módon úttörő jelentőségű.

   A Jantyik Mátyás festőművész nevét viselő békési múzeum folyamatosan gyarapítja vele kapcsolatos gyűjteményét, jelenleg 18 festményét és 108 db rajzát őrzi.

Turok Margit művészettörténész